Atlanti Charta

Atlanti Charta az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó dokumentum. Az Atlanti Charta elnevezésű nyilatkozatot 1941. aug. 12-én írta alá Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök az új-foundlandi Placentia-öbölben megtartott, 9-én kezdődött Argentia fedőnevű konferencián (ez volt első találkozójuk). Az Atlanti Chartát 1941. szept. 24-én aláírta a Szovjetunió és kilenc szövetséges (Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország) is. A közös nyilatkozat gondolatát aug. 9-én vetette fel Roosevelt abból a célból, hogy „lefektessünk néhány olyan alapelvet, amelyre közös politikánkat alapozhatnánk." Az általa megfogalmazott „négy szabadság" (a szólás és kifejezés; az istentisztelet; a szükségtől; a félelemtől való mentesség szabadsága) közül néhányra való elkötelezettséget, valamint egy olyan közös deklarációt kívánt kicsikarni Nagy-Britanniától, amely elutasítja a területi és gazdasági imperializmust. Az Atlanti Chartát Sumner Welles, illetve Sir Alexander Cadogan szövegezte meg, végső formáját a brit kabinet, Churchill, illetve Roosevelt adta meg. A kész dokumentum brit-amerikai kompromisszumot takart: Roosevelt kérésére elmaradt az utalás a háború után felállítandó nemzetközi szervezetre, a szabad kereskedelem említésénél figyelembe vették Nagy-Britannia birodalmi preferenciáit (ottawai egyezmény), valamint az amerikai védővámtörvényeket. Roosevelt, annak reményében, hogy Latin-Amerika diktatúrái is csatlakoznak majd az Atlanti Chartához, beleegyezett, hogy a vallás, illetve a szólás és kifejezés szabadságára utaló alapelvek ne szerepeljenek a nyilatkozatban. Az Atlanti Charta kimondja, hogy az aláírók „nem törekednek semmiféle területi vagy egyéb növekedésre"; „nem kívánnak semmiféle olyan területi változásokat, amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek szabadon kifejezett óhajával"; „tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar" és visszaállítják „mindazoknak a népeknek a szuverén jogait és önkormányzatát, amely népeket ettől erőszakkal megfosztottak"; egyenlő feltételeket biztosítanak a világkereskedelemben és a nyersanyagokhoz való hozzáférésben; hogy „minden ember minden országban félelem és szükség nélkül élhessen"; a szabad hajózás a tengereken és óceánokon; s hogy „amíg az általános biztonság szélesebb és állandó rendszerét meg nem teremtik", lefegyverzik az agresszióval fenyegető nemzeteket. Csatlakozó nyilatkozatában a Szovjetunió leszögezte, hogy „külpolitikájában megvalósította és megvalósítja a népek szuverén jogai tiszteletben tartásának magasztos elveit [...], a nemzetek önrendelkezésének elve vezérli, és amelynek alapja a nemzetek szuverenitásának és egyenjogúságának az elismerése [...], védelmezi minden nép jogát az állami függetlenségre és országa területi sérthetetlenségére, jogát olyan rendszer megteremtésére és olyan kormányzási forma megválasztására, amilyet az célszerűnek és szükségesnek tart..." Ugyanakkor kinyilvánította, hogy „A szovjet kormány, szem előtt tartva, hogy a fent említett elvek gyakorlati megvalósításának elkerülhetetlenül alkalmazkodnia kell majd egyik vagy másik ország körülményeihez, szükségleteihez és történelmi sajátosságaihoz, szükségesnek tartja kijelenteni, hogy ezeknek az elveknek a következetes megvalósítása biztosítja majd számukra a legerősebb támogatást a szovjet kormány [...] részéről."

Alekszej Inokentyevics Antonov

Született: Grodno, 1896. szept. 15. -Meghalt: Moszkva, 1962. jún. 18
Szovjet hadseregtábornok a szovjet Vörös Hadsereg Vezérkarának főnöke. 1919-től szolgál a Vörös Hadseregben. 1938-1940 között a Frunze Akadémai tanára. A Szovjetunió elleni támadás idején a kijevi katonai körzet, majd a Déli, az Észak-kaukázusi, a Kaukázusontúli F törzsfőnöke. 1942. decembertől 1945. februárig a szovjet vezérkar főnökének első helyettese, 1943. májusig egyben a hadműveleti osztály vezetője is. 1945. februártól 1946. februárig a vezérkar főnöke. Részt vesz a jaltai konferencián. 1946-1948 között ismét a vezérkar főnökének első helyettese. 1955-től a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek törzsfőnöke.

Antikomintern Paktum

Antikomintern Paktum a Szovjetunió és a Komintern nemzetközi politikai tevékenységének ellensúlyozására hivatott egyezménysorozat. Németország és Japán között jött létre 1936. nov. 25-én. 1937. nov. 6-án mint eredeti aláíró csatlakozott hozzá Olaszország Az Antikomintern Paktum három részből állt: a német-japán megállapodásból és pótjegyzőkönyvből, valamint az Olaszország csatlakozásáról szóló jegyzőkönyvből. A német-japán szerződéshez titkos pótegyezményt csatoltak. Ez megtiltotta a szerződő feleknek, hogy politikai egyezményt kössenek a Szovjetunióval, valamint konzultációt vagy közös fellépést irányzott elő, ha valamelyik fél háborúba kerül vele. Az 1939. aug. 23-án aláírt német-szovjet szerződések gyakorlatilag hatályon kívül helyezték a titkos pótegyezményt. Kidolgozója, Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter szerint az Antikomintern Paktum jelentősége az, hogy az egység impozáns külsőségét, az emelkedő hatalmak világméretű társulását nyújtja a „korhadó demokráciák" szövetségével szemben. Bár az Antikomintern Paktum kezdetben a Szovjetunió ellen irányult, a német-szovjet viszony javulásával egyre inkább a nyugati hatalmakkal szembeni szövetséggé vált. Magyarország 1939. febr. 24-én írta alá az Antikomintern Paktumot. Ennek fejében politikai támogatást remélt Németországtól, konkrétan azt, hogy Adolf Hitler beleegyezését adja Kárpátalja visszafoglalásához. A magyar csatlakozást, amit Olaszország sürgetett, Németország annak fejében fogadta el, hogy az együtt jár a Népszövetségből történő kilépéssel. Gróf Csáky István külügyminiszter 1939. jan. 12-én jelentette be Magyarország csatlakozási szándékát. Másnap a Budapesti olasz, német és japán követ felszólította Magyarországot a belépésre. Csáky pozitív válasza következtében Magyarország tagsága jan. 13-án kész ténnyé vált, annak ellenére, hogy a szerződést csak később írták alá. Az Antikomintern Paktumhoz csatlakozott még Mandzsukuo, Spanyolország, Bulgária, Horvátország, Finnország, a japánbarát Nanking-Kína, Románia, Szlovákia és a németek megszállta Dánia.

Antibolsevista Nemzetek Blokkja

Az Antibolsevista Nemzetek Blokkja (eredetileg Antibolschewistischer Block der Nationen) a Szovjetunió elleni támadás után a Szovjetuniót alkotó egyes nemzetek által, német gyámság alatt létrejött laza szövetség. Pontos megalakulási helye és ideje nem ismert. Központi szerve nem volt, sem alkotói, sem az Antibolsevista Nemzetek Blokkja nem rendelkeztek tényleges szuverenitással. Tagja volt az Orosz Felszabadító Hadsereg, a fehérorosz és az ukrán nemzeti partizánok szervezete, illetve több kaukázusi kis néptörzs. 1945-ben az Antibolsevista Nemzetek Blokkját az ukránok szervezete Münchenben újjáalakította, 1947-ben csatlakoztak hozzá a dunai (köztük a magyar) és a balti államok emigráns szervezetei, illetve albán menekültek. Vezető szerve ekkor a Központi Bizottság (Zentral Komitee), hivatalos lapja a Politische Träume volt.

Angolbarát magyar politikusok csoportja

A nyugati hatalmakkal való kapcsolat fenntartását és erősítését szorgalmazó személyiségek köre Magyarországon a II. világháború idején:
 Az Anschluss után formálódott gróf Bethlen István és Chorin Ferenc, a nagyiparos-bankár érdekeltség egyik legjelentősebb, politikailag aktív képviselője körül. Az angolbarát magyar politikusok csoportjába sorolható a legitimista báró Sigray Antal, a polgári liberális és demokrata Rassay Károly és Vázsonyi Vilmos, a szociáldemokrata Peyer Károly és irányzata, a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endre, a kormányzat sáncain belül gróf Teleki Pál és Kállay Miklós miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc, Ghyczy Jenő és Varga József miniszterek, továbbá számos Külügyminisztériumi főtisztviselő és diplomata, köztük báró Apor Gábor, Barcza György, Szegedy-Maszák Aladár és Ullein-Reviczky Antal. A kormányzóságról is többen kapcsolatban álltak az angolbarát magyar politikusok csoportjával, így Horthy István és ifj. Horthy Miklós is. Gyenge volt viszont az angolbarát magyar politikusok csoportja befolyása a katonai elit köreiben, csupán Kádár Gyula és Náday István szimpatizált céljaival. Az angolbarát magyar politikusok csoportja nézeteit összegezte egy, az amerikai Külügyminisztériumhoz 1941. szeptemberben eljuttatott emlékirat, amely szerint a magyar nemzet többsége ellenzi Magyarország bekapcsolódását a Szovjetunió ellen vívott háborúba, nem hisz a német haderő legyőzhetetlenségében, az angolszász hatalmak egyesített erővel képesek Németország legyőzésére, ennek következtében ők fogják megalkotni a békefeltételeket, amiből az következik, hogy elősegítik (a térségben) a demokrácia kibontakozását, egyben megakadályozzák a kommunizmus térhódítását. Az emlékirat hangsúlyozza, hogy Magyarország jelenlegi szomszédai közül (Lengyelországot nem számítva) a Szovjetunió az egyetlen, amely nem ragadott el magyar területeket, de természetes határának ismerte el a Kárpátokat. Élesen bírálva a magyar külpolitikát kiemeli, hogy következetesen ellen kellett volna állni a német befolyás erősödésnek, még a megszállás kockázatát is vállalva. Az óhajtott nemzeti célokat abban jelölték meg, hogy kivonják a magyar haderőt a keleti hadszíntérről, hogy az a háború végén érintetlenül álljon rendelkezésre, hogy elkerüljék az angolszász hatalmakkal való ellenséges harccselekményeket, továbbá elő kell készíteni egy angolbarát kormány megalakítását. Az Apponyi Albert Társaság novemberben a Budapesti amerikai követnek átadott nyilatkozatában üdvözölte az Atlanti Chartát, de leszögezte, hogy „A független Nagy-Magyarország a biztosítéka a szabad népek Európájának és őrzője a demokratikus evolúciónak. A nemzeti, haladókonzervatív Magyarország [...] mindig a nyugat felé tekint és azonosítja magát a szabadság ideológiájával." A Társaság névsorában szerepelt többek között az angolbarát magyar politikusok csoportjához tartozó Bethlenen, Sigrayn és Chorinon kívül gróf Apponyi György, gróf Esterházy Móric, báró Perényi Zsigmond, Baranyai Lipót és Szekfű Gyula.