Atlanti Charta

Atlanti Charta az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó dokumentum. Az Atlanti Charta elnevezésű nyilatkozatot 1941. aug. 12-én írta alá Roosevelt amerikai elnök és Churchill brit miniszterelnök az új-foundlandi Placentia-öbölben megtartott, 9-én kezdődött Argentia fedőnevű konferencián (ez volt első találkozójuk). Az Atlanti Chartát 1941. szept. 24-én aláírta a Szovjetunió és kilenc szövetséges (Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Jugoszlávia, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Norvégia és a Szabad Franciaország) is. A közös nyilatkozat gondolatát aug. 9-én vetette fel Roosevelt abból a célból, hogy „lefektessünk néhány olyan alapelvet, amelyre közös politikánkat alapozhatnánk." Az általa megfogalmazott „négy szabadság" (a szólás és kifejezés; az istentisztelet; a szükségtől; a félelemtől való mentesség szabadsága) közül néhányra való elkötelezettséget, valamint egy olyan közös deklarációt kívánt kicsikarni Nagy-Britanniától, amely elutasítja a területi és gazdasági imperializmust. Az Atlanti Chartát Sumner Welles, illetve Sir Alexander Cadogan szövegezte meg, végső formáját a brit kabinet, Churchill, illetve Roosevelt adta meg. A kész dokumentum brit-amerikai kompromisszumot takart: Roosevelt kérésére elmaradt az utalás a háború után felállítandó nemzetközi szervezetre, a szabad kereskedelem említésénél figyelembe vették Nagy-Britannia birodalmi preferenciáit (ottawai egyezmény), valamint az amerikai védővámtörvényeket. Roosevelt, annak reményében, hogy Latin-Amerika diktatúrái is csatlakoznak majd az Atlanti Chartához, beleegyezett, hogy a vallás, illetve a szólás és kifejezés szabadságára utaló alapelvek ne szerepeljenek a nyilatkozatban. Az Atlanti Charta kimondja, hogy az aláírók „nem törekednek semmiféle területi vagy egyéb növekedésre"; „nem kívánnak semmiféle olyan területi változásokat, amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek szabadon kifejezett óhajával"; „tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amely alatt élni akar" és visszaállítják „mindazoknak a népeknek a szuverén jogait és önkormányzatát, amely népeket ettől erőszakkal megfosztottak"; egyenlő feltételeket biztosítanak a világkereskedelemben és a nyersanyagokhoz való hozzáférésben; hogy „minden ember minden országban félelem és szükség nélkül élhessen"; a szabad hajózás a tengereken és óceánokon; s hogy „amíg az általános biztonság szélesebb és állandó rendszerét meg nem teremtik", lefegyverzik az agresszióval fenyegető nemzeteket. Csatlakozó nyilatkozatában a Szovjetunió leszögezte, hogy „külpolitikájában megvalósította és megvalósítja a népek szuverén jogai tiszteletben tartásának magasztos elveit [...], a nemzetek önrendelkezésének elve vezérli, és amelynek alapja a nemzetek szuverenitásának és egyenjogúságának az elismerése [...], védelmezi minden nép jogát az állami függetlenségre és országa területi sérthetetlenségére, jogát olyan rendszer megteremtésére és olyan kormányzási forma megválasztására, amilyet az célszerűnek és szükségesnek tart..." Ugyanakkor kinyilvánította, hogy „A szovjet kormány, szem előtt tartva, hogy a fent említett elvek gyakorlati megvalósításának elkerülhetetlenül alkalmazkodnia kell majd egyik vagy másik ország körülményeihez, szükségleteihez és történelmi sajátosságaihoz, szükségesnek tartja kijelenteni, hogy ezeknek az elveknek a következetes megvalósítása biztosítja majd számukra a legerősebb támogatást a szovjet kormány [...] részéről."